Hálózatbiztonság
Miről lesz szó? (Hozzávetőleges tematika)
- Elméleti alapok: hitelesítés, hozzáférésvezérlés stb.
- Elterjedt protokollok működése, hozzájuk kapcsolódó biztonsági problémák, klasszikus támadások
- ISO/OSI hálózati referenciamodell
- Fizikai és adatkapcsolati réteg: Ethernet, WiFi
- Hálózati réteg: IP, ICMP, ARP
- Szállítási réteg: TCP, UDP
- Alkalmazási réteg: SMTP, FTP, HTTP (és webalkalmazások), SSL, SSH
- Vírusok, férgek, botnetek
- Single Sign On
Tartalomjegyzék |
1 Hitelesítés
1.1 Kriptográfiai alapok
Alapfogalmak:
- Plaintext: titkosítás nélküli szöveg vagy adat.
- Ciphertext: titkosított szöveg vagy adat.
- Cipher: titkosítóalgoritmus (a titkosítás valamely konkrét módszere).
- Kód és cipher közötti különbség (noha a hétköznapi nyelvben összemosódik a két fogalom):
- a kód jelentésekhez rendel valamilyen jelsorozatot, általában egy kódkönyv segítségével
- (pl. a "hajnalban támadunk"-hoz tartozhat mondjuk az "ARVSA5" kód);
- a titkosítóalgoritmus egyedi jelekhez vagy jelsorozatokhoz rendel másik jelet vagy jelsorozatot.
- Számítógépes környezetben a titkosítóalgoritmusok használata általában előnyösebb, mert
- a kódok leginkább csak szöveg kódolására alkalmasak (titkosítani pedig digitalizált képet, hangot vagy mozgóképet is lehet);
- a kódok töbnnyire csak véges sok különböző jelentést tudnak kódolni;
- ügyesen megválasztott titkosítóalgoritmusokat a számítógépek rendkívül gyorsan tudnak futtatni.
- a kód jelentésekhez rendel valamilyen jelsorozatot, általában egy kódkönyv segítségével
- Kulcs: egy titkosítóalgoritmus alkalmazása során felhasznált (általában titkos) adat, amely a plaintexttel együtt meghatározza a ciphertextet.
- Formálisabban: ciphertext = F(plaintext, kulcs).
- Szimmetrikus kulcsú titkosítás: a titkosítás és a visszafejtés ugyanazzal a kulccsal történik. Formálisabban:
- ciphertext = F(plaintext, kulcs)
- plaintext = F'(ciphertext, kulcs)
- (Bizonyos titkosítások esetében F és F' ugyanaz a függvény, de ennek nem muszáj így lennie.)
- A ciphertext és a plaintext között adott szimmetrikus kulcs mellett kölcsönösen egyértelmű a leképezés.
- Aszimmetrikus vagy nyilvános kulcsú titkosítás:
- mindenkinek két kulcsa van: egy nyilvános és egy titkos.
- Ezeket nem tetszőlegesen választjuk; valamilyen matematikai kapcsolat van közöttük és speciális feltételeknek felelnek meg.
- Amit az egyikkel titkosítunk, azt a másikkal lehet visszafejteni.
- A nyilvános kulcsokat elvileg mindenki ismerheti (és kívánatos is, hogy ismerje).
- Ha valakinek olyan üzenetet akarunk küldeni, amelyet csak ő tud elolvasni, az ő nyilvános kulcsával titkosítjuk; a csak általa ismert titkos kulccsal tudja olvashatóvá tenni.
- Ha azt akarjuk, hogy bizonyítható legyen, hogy egy üzenetet mi küldtünk, a saját titkos kulcsunkkal titkosítjuk; ha a mi nyilvános kulcsunk segítségével dekódolható, abból következik, hogy a mi titkos kulcsunkkal lett titkosítva, és mivel azt csak mi ismerjük, ebből az is következik, hogy mi küldtük.
- Nyilván fontos, hogy algoritmuselméleti értelemben nehéz legyen egy adott nyilvános kulcshoz tartozó titkos kulcsot előállítani.
- mindenkinek két kulcsa van: egy nyilvános és egy titkos.
1.2 Klasszikus és modern titkosítóalgoritmusok
Klasszikus titkosírás pl. az ABC-eltolás (A helyett D-t írunk, B helyett E-t s.í.t.), vagy saját ABC használata. Itt nem válik el élesen az algoritmus és a kulcs: a titkosított üzenet csak akkor van biztonságban, ha a titkosítás módszerét nem fedjük fel.
A modern titkosítóalgoritmusokat úgy alkotják meg, hogy a titkosított üzeneteket akkor se lehessen a kulcs ismerete nélkül visszafejteni, ha a támadó ismeri az algoritmust. Az algoritmus tehát nyilvános; csak a kulcsot kell titokban tartani. Ha jó az algoritmus, a támadó dolgát nem könnyíti meg az algoritmus ismerete. A támadóról általában feltételezzük, hogy pontosan ismeri azt a titkosítóalgoritmust, amellyel az általa elolvasni kívánt rejtjelezett üzenetet titkosították.
1.3 Mitől jó egy titkosítás?
- A próbálgatásnál (brute force) ne legyen hatékonyabb módszer a kulcs előállítására.
- Várhatóan annyi ideig tartson a kulcs próbálgatásos előállítása a támadónak, hogy mire végez, minden olyan titkos üzenet, amelyhez így hozzáfér, aktualitását veszítse.
- Méretezési kérdés, milyen erőforrások birtoklását feltételezzük a támadó(k)ról.
- Egy jó szimmetrikus kulcsú titkosítóval manapság legalább 128 bites kulcsot illik használni;
- nyilvános kulcsú titkosításnál nagyobb (RSA-nál minimum 2048 bites) kulcshosszra van szükség.
- Létezik elvileg is feltörhetetlen titkosítás (a one-time pad).
- Itt a kulcs legalább olyan hosszú, mint az üzenet, és minden szakasza csak egyszer hasznosítható.
- Lavina-effektus: két, akár csak egyetlen bitben különböző plaintexthez gyökeresen eltérő ciphertext tartozik.
- Vagyis: ránézésre lehetetlen megállapítani, hogy két elfogott titkosított üzenet tartalma hasonló.
- Teljesség: a ciphertext minden bitje a plaintext minden bitjétől függ.
- Hatékonyság: a kulcs birtokában a titkosítás és a visszafejtés is legyen gyors és kicsi memóriaigényű.
1.4 Blokktitkosító, folyamtitkosító
- A blokktitkosítók fix méretű blokkokat képeznek le egymásra.
- Ha a plaintext hossza nem osztható a blokkmérettel, ki kell egészíteni valahogyan.
- Általában blokkszinten adott a lavina-effektus és a teljesség.
- A folyamtitkosító bitenként vagy bájtonként titkosít.
- Kulcsfolyamra van szükség hozzá.
- Hosszú kulcs használata nehézkes; gyakori cél rövid kulcsból hosszú kulcsfolyamot generálni.
- Kulcsfolyamra van szükség hozzá.
1.5 Hash (kivonat)
Cél: olyan rövid (96-512 bites) számot előállítani egy üzenetből, amelyre teljesül, hogy
- algoritmuselméleti értelemben nehéz az üzenetet úgy módosítani, hogy a hash értéke ne változzon.
- Nehéz adott H hash-hez olyan üzenetet találni, amelyre a hash-függvény a H értéket adja.
- A véletlen ütközések esélye rendkívül csekély.
1.6 Néhány konkrét titkosító- és kivonatképző algoritmus
(Csak nagyon röviden.)
1.6.1 Vernam-kód
- Egyfajta one-time pad, vagyis folyamtitkosító.
- Az amerikai hadsereg számára fejlesztette 1917-ben Gilbert Vernam.
- Lényege: a kommunikáló feleknek rendelkezésére áll egy titkos, véletlen bitekből álló bitsorozat, amelyet kulcsként használhatnak.
- Üzeneteiket valahogyan bitekké alakítják, és rendre hozzáadják az üzenetek bitjeihez a kulcs-bitsorozat bitjeit.
- (Mod2 összeadással, vagyis 0+0=0, 0+1=1, 1+0=1, 1+1=0.)
- A visszafejtés ugyanígy történik: ugyanazt a kulcs-bitfolyamot ugyanúgy hozzá kell adni a bejövő ciphertexthez, és visszakapjuk a plaintextet.
- Shannon 1949-ben bizonyította be, hogy a Vernam-kód feltörhetetlen.
- Nehézség: nagyon nagy kulcs kell, amit előre meg kell osztani egymással és folyamatosan titokban kell tartani.
1.6.2 DES
- 1976-os USA szabvány ("Digital Encryption Standard").
- Blokktitkosító, 64 bites blokkokkal, 56 bites kulccsal.
- Mára nem megfelelő; viszonylag olcsó hardverrel is mindössze órák (vagy legfeljebb napok) alatt feltörthető.
- Kísérlet a feljavítására: 3DES.
- Háromszor egymás után alkalmazza a DES-t, többféle kulccsal.
- Az effektív kulcshossz így 80-168 bit aszerint, hány különböző kulcsot használunk és milyen módon.
- Egyelőre megfelelő biztonságot nyújt, de lassú.
1.6.3 AES
- Lánykori nevén Rijndael.
- A DES-t váltó szabvány (2001-ben fogadták el).
- 128 bites blokkokat titkosít 128, 192 vagy 256 bites kulccsal.
- Gyors és egyelőre elegendően biztonságos.
1.6.4 RSA
Az egyik legelterjedtebb nyilvános kulcsú titkosítóalgoritmus.
- Rivest, Shamir és Adleman nevéhez fűződik, holott egy Clifford Cocks nevű brit már 1973-ban kitalálta - de a britek titkosították és nem használták fel.
- Rivest, Shamir és Adleman néhány évvel később publikálta saját, lényegében azonos algoritmusát.
- Feltörésének nehézsége azon alapul, hogy bizonyos számelméleti problémákra (mint pl. nagy egészek prímtényezős felbontására) nem ismertek gyors módszerek.
- De: ez nem jelenti azt, hogy nincsenek is ilyenek.
- Az elliptikus görbéken alapuló titkosítás jobbnak számít.
- Kisebb kulcshosszt igényel az RSA-nál és gyorsabb is.
1.6.5 RC4
- Folyamtitkosító.
- 1987-ben dolgozta ki Rivest; 1994-ben szivárgott ki a leírása.
- Előnye, hogy nagyon egyszerű és gyors.
- Széles körben elterjedt.
- Ésszel kell használni, mert különben nem ad jó eredményt.
- Az RC4 helytelen használata tette sebezhetővé pl. a WEP szabványt (részletesebben később).
1.6.6 MD5
- 1990-ben megjelent hash algoritmus.
- Széles körben elterjedt.
- 128 bites hasht állít elő.
- 2005-ben hibát találtak benne: aránylag könnyű ütközést generálni (másik olyan üzenetet találni, amelyhez ugyanaz a hash tartozik).
- Emiatt új kriptográfiai rendszerekben nem szabad használni.
1.6.7 SHA-1
- 1993-ban publikált hash algoritmus.
- Széles körben elterjedt.
- 160 bites hasht állít elő.
- Biztonságosnak számít.
- Vetélytársai: RIPEMD-160 (OpenPGP), Tiger (ez 192 bites; főleg fájlcserélők használják).
1.7 Jelszó alapú hitelesítés
- Ha egy szolgáltatást csak nevesített felhasználóknak akarunk nyújtani, valahogyan meg kell tudnunk, ki próbálja igénybe venni a szolgáltatást.
- A hitelesítés és a hozzáférésvezérlés két különböző dolog: lehet, hogy egy szolgáltatást bárki használhat, csak tudnunk kell, kicsoda (pl. bankszámlát akárki nyithat, de többnyire csak névvel).
Hogyan állapítsuk meg, ki a felhasználó?
- Kézenfekvő, egyszerű megoldás: felhasználónév+jelszó.
- A jelszó önmagában kevés: hozzáférésvezérléshez elegendő, hitelesítéshez viszont csak akkor, ha az üzemeltető osztja ki a garantáltan egyedi jelszavakat a felhasnzálóknak.
- Ha a felhasználó magának választhatja a jelszót, akkor a jelszó egyedisége nem garantált, tehát kell egy egyedi azonosító is; ez a felhasználónév.
- Aki egy adott {felhasználónév, jelszó} párost ismer, arról általában elhisszük, hogy az a személy, akihez az adott felhasználónév tartozik.
- A hozzáférésvezérlés szempontjából ez persze nem feltétlenül elegendő: lehet, hogy csak adott helyről vagy adott időablakban engedjük hozzáférni a szolgáltatáshoz.
Nehézségek a jelszó-alapú hitelesítésnél:
- A jelszavak a hálózaton lehallgathatók lehetnek. Lehetséges megoldások:
- titkosított protokoll használata;
- egyszer használatos jelszavak (OTP, one-time password) használata.
- Ezzel vigyázzunk; ha a támadó képes karakterenként lehallgatni a jelszót, az utolsó karakter felhasználó általi leütése előtt próbálgatásos támadást indíthat az utolsó karakter kitalálására.
- Challenge-response ("kihívás-válasz") alapú hitelesítés.
- Lényege: a jelszót nem utaztatjuk a hálózaton; a hitelesítő a jelszóra vonatkozó, kriptográfián alapuló "találós kérdést" ad fel a kliensnek, amely a jelszó birtokában tud rá helyesen válaszolni.
- Ez a viszonthitelesítést is lehetővé teszi: megoldható, hogy csak az tudjon érvényes találós kérdést feltenni, aki maga is ismeri a jelszót.
- Egyszerű példa: "itt van ez a véletlenszerűen generált sztring; fűzd össze a jelszóval és képezz belőle hash-t, majd a hash-t küldd vissza".
- Hátrány: sok challenge-response protokoll plaintext jelszó tárolását igényli.
- Lényege: a jelszót nem utaztatjuk a hálózaton; a hitelesítő a jelszóra vonatkozó, kriptográfián alapuló "találós kérdést" ad fel a kliensnek, amely a jelszó birtokában tud rá helyesen válaszolni.
- Márpedig ha a jelszavakat titkosítás nélkül tároljuk a szerveren, onnan egy menetben ellopható az összes.
- Ráadásul az emberek gyakran ugyanazt a jelszót több helyen is használják.
- Lehetséges megoldások:
- Jelszavak "titkosított" tárolása.
- A sima titkosítás nem sokkal jobb, mint a plaintext, hiszen a hitelesítéshez dekódolni kell a titkosított jelszót, ha pedig a hitelesítő képes erre, akkor még mindig ellopható az összes jelszó.
- A jelszó helyett csak egy hash-t tárolunk.
- Gond: két azonos jelszó hash-e is meg fog egyezni;
- ha valaki már egy csomó szótári szó hash-ét meghatározta, a tőlünk ellopott hash-ek között jó eséllyel talál olyat, amelyhez ismer jelszót.
- Jobb "megsózni" jelszót hash-elés előtt: kiegészíteni egy véletlen sztringgel, és azzal együtt hash-elni, majd a hash mellett ezt a sztringet is tárolni.
- Jelszavak "titkosított" tárolása.
- A hash-elt jelszótárolás és a kihívás-válasz alapú hitelesítés elvileg ötvözhető; így működik pl. az NTLMv2.